Sziasztok! Először is, nagyon szépen köszönök minden támogatást, mindenki nagyon kedves volt velem és ezt nagyra értékelem! Nagy lelkesedéssel írtam meg az első részt, mindent beleadtam. :) Jó olvasást, ha tetszett hagyj lent egy kommentet!
1887, London
December elején jártunk,
egész Anglia fagyos volt, a főváros utcáira is a homályos köd szállt le. A világítás
sem segített sokat az arra járókon, a nap már lement, ebben a tájban jöttek elő
a napközben árnyékokban bujkáló banditák.
Sherlock tisztában volt
vele, hogy öngyilkosság kiséret nélkül járkálni a szűk utcákban, akármennyire
képzett is az ember számos küzdősportban. Valószínűleg a Baker Streeten átfutó
alak ezzel nem volt tisztában, megállt a 221B lakás ajtaja előtt és kopogásra
emelte a kezét. Mrs Hudson lágy hangon köszöntötte az idegent. Egy női hangot
lehetett hallani és sarkak koppanását a lépcsőfokokon. A nyomozó
komótosan sétált az ajtóhoz és tárta ki azt az idegen előtt.
Egy fiatal hölgy állt a
küszöb szélén, orcáit pirosra csípte a hideg, arany hajára a ködtől apró
vízcseppek telepedtek, ébenfekete szeme ragyogott a kandalló fényében, arckifejezése
nem árult el semmit. Sherlock végigmérte a jövevényt, hosszú kabátja
eltakarta a felső öltözékét de combjának csak a negyedét fedte. Hátul egy
hatalmas, fodros uszály díszelgett különböző csipkékkel díszítve a vörös összes
árnyalatában, szoknyája földig ért. Barna kabátja nem egy ilyen szép
hölgyhöz méltó, anyaga kikopott és számos helyen meg is volt varrva. Fején egy
apró ám feltűnő kalap díszelgett, különböző csipkékkel és virágokkal volt el
látva, bíbor és halványpiros anyagból készült.
Ahogy a detektív
megvizsgálta a lányt felfedezett valamit: Az egész ruházata a kabátján kívül
drága szabók keze munkája volt. Mikor közelebb lépett a vendégéhez, az alkohol
szaga csapta meg, egyértelmű volt, hogy a lány nem ivott, mereven állt a talpán
és egy ázott ember nem tudna ennyire elhatározott és sokatmondó arccal nézni.
Igen felkeltette a kíváncsiságát a jövevény, ezt nem tudta letagadni.
- Maga Sherlock Holmes. –
Jelentette ki határozottan a hölgy. – Én…
- Anabelle Cristian, ha
nem tévedek. – Vágott a szavába a nyomozó. – Had üdvözöljem nálam! –
Azzal félrelépett az ajtóból. – Kérem, fáradjon beljebb!
A lány bement és engedte,
hogy lesegítsék róla a kabátot. – Nem tudtam, hogy még vannak ilyen gavallérok.
– Mosolyodott el. Anabelle körbepillantott a lakásban, elegánsan berendezett
szoba tárult elé, fenyőfa bútorok és egy hatalmas medveprém szőnyeg. Figyelmét
nem kerülte el a kandalló ami melegséggel árasztotta el az egész szobát.
Mindenhol apró kütyük hevertek, a nagy zöld kanapé tele volt újságokkal amikben
be volt keretezve egy-egy cikk. Ahogy alaposabban szemügyre vette a helyiséget
rájött, hogy nagy a rendetlenség semmi sincs a helyén, minden kupacokban hevert
a földön és az asztalokon szétszórva… csak az egyik fotel volt rendben, a párna
is a helyén, egy gyűrődést nem lehetett találni.
- Kérem üljön le és mondja
el mi a probléma. – Sherlock lesöpörte a másik fotelből a papírokat és
letelepedett, rápillantott a lányra mire az zavartan a szembe lévő
ülőalkalmatosság felé sietett. A nyomozó nyelt egy nagyot mikor a hölgy leült
volt társa helyére. Feltörtek benne az emlékek, de próbálta elnyomni őket,
küzdött John Watson arca ellen egyszerűen el akarta felejteni. Fogalma sem volt
miért kavarta fel őt ennyire, hogy halott, hisz hány embernek nézte végig az
eltávozását, mennyi személy holttestét vizsgálta már meg…
- Szóval… Elmondjam
miért jöttem? – Sherlock kicsit megrázta a fejét - mintha Watsont próbálná
kirázni az emlékeiből – és felállt.
Körbejárta a lány
fotelját. – Anabelle Cristian, írónő és egyben kurtizán. A nővérével lakik egy
leélt házban London mellett. Naponta órákat gyalogol, munkahelyére, Gorge
bűnbarlangjába. Emellett még virágárulással is foglalkozik… vagy inkább a
nővére? Igen, maga és testvére szoros kapcsolatban állnak mivel fiatal korukban
elvesztették a szüleiket, mindketten zárkózottak és művész lelkek. Napközben ír
és próbálja eladni a műveit az újságoknak, a legtöbbször meg is jelenik a
novellája. Valószínűleg azért gyalogolt el a város másik pontjáról egészen idáig,
hogy az egyik zaklatóját segítsek felkutatni. – Azzal önelégülten leült a
fotelba és megtömte az asztalon heverő pipáját. A lány kicsit meglepett volt de
végül megszólalt:
- Nem. – Sherlock kérdőn
felnézett. Anabelle éjfekete szeméből hűvösség áradt, szőke haja körvonalain
már nem táncolt olyan kecsesen a tűz fénye, egyáltalán nem hasonlított az előbb
nevető lányra. – Téved. Ugyan vannak zaklatóim de ezért nem fordulnék egy
nyomozóhoz, érett nő vagyok nem egy félős kislány. Szállást kérnék. – A detektív
felvonta az egyik szemöldökét. Ugyan volt egy szabad szobája… de az Watsoné. –
Tudom, furcsa kérés, nincs más választásom, szállodába nem mehetek, nincs rá
pénzem ezért fordultam önhöz. Nem tudok egy rokonomról sem a közelben és nem
áll szándékomban körbeutazni fél Európát…
- Értem én. – Szólt közbe
Sherlock. Letette a félig megtömött pipát az asztalra. – És azért akar hozzám
költözni mert bajban van?
- Kaphatok egy teát? – A
detektív kérdőn ránézett, ez most nem a teázás ideje volt. A lány láthatta,
hogy Sherlock nem érti őt ezért inkább megrázta a fejét ezzel jelezve, hogy
mégsem kér. – Szóval… Valójában nem vagyok veszélyben, csak tisztában vagyok vele,
hogy az eddigi társa már nem lakik önnél…
- Meghalt.
- Meghalt, részvétem.
Tudom, hogy egy bűnügynél kell magának egy társ és én el szeretnék helyezkedni
a detektív pályán. Ha itt laknék, tudnék magának segíteni és talán még a
Scotland Yardnak is felkelteném az érdeklődését. – Ez őrültség volt a nő
részéről, csak férfiak dolgozhattak a rendőrségnél.
Sherlock sokadszorra is
végigmérte Anabelle-t. – Nem alkalmas nyomozónak. – Jelentette ki. – Túl
törékeny és még egy összevert arctól is megrémül.
- Ezt meg miből gondolja?
– Kérdezte meglepetten a lány. – Azt, hogy megrémülnék egy zúzódásokkal teli
arctól.
A detektív rámutatott a
vele szemben lévő újságra a földön. Három gyermek arcképe volt illusztrálva,
megerőszakolták majd megverték őket, nem akart belekezdeni ebbe az ügybe mivel
utálta ha zokogó szülőktől kellett kérdezgetnie, nagyon nehéz volt úgy a
munkája. – Észrevettem, hogy milyen meglepetten nézte őket majd az átcsapott
rémületbe.
- Meghökkentem, hogy
szegény gyerekeket így bántalmazták, - hangjában dühöt lehetett felfedezni. –
talán az bűn, hogy együtt érző lény vagyok? – Sherlock hűvösen ránézett a
lányra. "Ha minden egyes halottat megsajnálnék a végén depresszióba esnék,
már rég elveszett belőlem az együtt érzés képessége." A férfi megköszörülte
a torkát, belenézett a lány mély szemébe, úgy érezte elmerül a feketéségben.
- Hm… Én is innék
egy teát. – Sherlock elmosolyodott, a lány hökkenten nézett egy pillanatig majd
visszatért a hűvös pillantáshoz, amitől a férfinak még jobban vigyorogni támadt
kedve. – Mrs Hudson, kérem, készítsen két teát, a legjobb fajtából! – Kiabált
le a földszintre.
- Ennél feltűnőbben nem is
tudott volna témát váltani. – Tért vissza a mosoly Anabelle arcára. Sokkal
elbűvölőbb volt ha mosolygott, ilyenkor úgy nézett ki mintha a világ királynője
vigyorogna le a pornépre. Keresztbe tette a lábait és hátradőlt, mintha
kicsit el is lazult volna úgy simult rá a fotelra. Watson is pont ilyen
kényelemmel ült abban a székben… elmélkedett Sherlock, úgy nézett ki ahányszor
valaki leül abba a székbe volt társa fog az eszébe jutni, meg kellett
szabadulnia attól a bútortól. – Tudja mire vagyok kíváncsi? – Anabelle tágra
nyitotta szemeit, kíváncsiság csillogott benne. – Honnan tudta azt a sok
mindent rólam, én hogyan tanulhatom ezt meg?
- A kabátja mindent
elárult. A festék pacák és a tinta az ujja végén egyértelműen arra utalt, hogy
művész természetűek. A nővére létezésére pedig a cipője hívta fel a
figyelmemet, egy mérettel nagyobb volt magára, mégsem járt benne kényelmetlenül.
A munkáját kitalálni pofon egyszerű volt, hisz a ruhájáról süt, hogy
kurtizán emellett ezt a kalapot csak Gorge felszolgálólányai hordják az egész
városban. Azt is a kabátja árulta el, hogy vidéken él és virágokkal
foglalkozik, a belső részén föld maradványok vannak és pollen, ami ebben az
évszakban nem jellemző ezért valószínű, hogy árulta őket. A nevét és írói
lényét pedig az újság fedte fel ami a zsebében volt, ezt gondolom nem kell
magyarázni, ott a neve ami alá van húzva a novella mellett. – Nem volt a lány
annyira meglepve mint az Sherlock várta volna, ilyenkor az emberek tátott
szájjal nézték, de Anabelle-nek mintha egy kis csalódottság is lett volna
elrejtve a szemében.
A tűz csendesen ropogott
az arany színekben úszó szobában. A lány nem szólalt meg, látszott, hogy
valamin mélyen elmélkedett, Sherlock meg akarta szüntetni ezt a csöndet,
ilyenkor az agya ordítozni kezdett és zűrzavar volt ott bent. Amíg John még élt
ilyen soha nem történt meg és megismerkedésük előtt sem. Mindig tudta irányítani
az agyát, ettől volt ő Sherlock Holmes, de most csak a káosz volt a fejében.
Muszáj volt rágyújtania a pipájára, így is tett, a füst úgy szállt a szobában
mintha finom táncot járna a felhők között. Anebelle köhögött, de nem tett
megjegyzést rá, nyugodtan ült és a férfit bámulta, kinyitotta száját majd
be is csukta. Sherlock azt kívánta bár mondana valamit! Beleőrült ebbe csöndbe,
mielőtt nem jött a vendég akkor is hegedűzött.
- Én is elmondhatom az
észrevételeimet? – Furcsa lelkesedés csillant a szemébe, Sherlock bólintott. –
Ön egy antiszociáns, zseniális detektív. Nem hallgat senkire, megy a saját feje
után ami legtöbb esetbe jó irányba vezeti. Nem szokott szorosabb kapcsolatot
létesíteni senkivel, - megköszörülte a torkát. – ezáltal John Watson kivétel.
Ővele lakott, ő volt a legjobb barátja és talán a legfontosabb ember az
életében. – Sherlock nem tudta, hogy direkt forgatta-e a tőrt meg a szívében,
de azt kívánta bár csöndben maradt volna. – Van egy bátyja de nincs vele
túl jó viszonyban. És a végére hagytam azt ami számomra érthetetlen, önmérgező.
– Anabelle kihúzta magát és elégedetten nézett.
- Hm… Nem igazán nyűgözött
le. – jegyezte meg Sherlock, a lány pillantása még mindig ugyanolyan elégedett
volt. – Ezt mindenki tudja aki olvasta Watson történeteit.
Anabelle nevetett. – Igen
ám, de egy jó detektív felhasználja az eddigi információit, hogy sikeres
legyen, nem? – Sherlock elvigyorodott, tudta jól, hogy őtőle idézett a hölgy,
mivel már említette ezt egyszer Watsonnak. A lány is mosolygott, egymást
bámulták, Sherlock próbálta kitalálni mi zajlik a fejében. Látszólag jó kedve
volt attól, hogy visszavághatott neki, mégis látszott a szemében, hogy ő ennél
többet akart, vágyakozott valami után. Mrs Hudson lépteit lehetett hallani és a
csészék csörgését, Sherlock felállt és kinyitotta az ajtót. A hölgy egy
halványlila báli ruhában állt a küszöbön, amit igencsak furcsállt a nyomozó, az
ezüsttálca a kezében remegett és magas sarkúiban toporgott.
- Menjen csak! – Nevetett
Sherlock. – Valószínűleg már késésben van! – Azzal egy gyors mozdulattal
kivette a tálcát a kezéből. A nő nagy szemekkel bámult rá, még ki is sminkelte
magát. – Ne várakoztassa meg a férfit, nem érdemli meg egy személy se, hogy ne
az ön társaságában legyen! Viszont látásra! – Mosolygott Sherlock, majd a
tálcával elsétált a fotel mellett lévő asztalig. Ott finom mozdulatokkal
kiöntötte a gondosan díszített porceláncsészékbe a teát.
- De... viszontlátásra! –
Rápillantott Anabelle-re. – Viszontlátásra! – Megfordult és egy gyors
mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót.
Sherlock felszolgálta
a lánynak a teát és leült vele szemben, tökéletes alkalom lett volna rá,
hogy mondjon valamit. Úgy érzete el kellene döntenie alkalmas-e a lány a
társának, mégsem vitte rá valami, hogy Watsont pótolják. A szavak nyomták a
torkát, nem tudta miért de akarta, hogy ez a hölgy legyen a társa, talán az
elhatározott nézése fogta meg, vagy a tenni akarása.
- Hogyan halt meg, mármint
John Watson?. – Sherlock úgy érezte megállt a szíve egy futó pillanatra,
teljesen ledermedt, majdnem a csészét is eldobta. "Végy erőt
magadon!" Parancsolt rá önmagára a férfi, "Egyszer úgyis túl kell
esned ezen."
- Visszahívták a frontra.
Elvileg nem tehették volna már meg mivel fél lábára lesérült, mégis hétfőn egy
táviratot kapott. Én és a felesége voltunk csak ott amikor megkapta az levelet,
egy véres borítékban érkezett, már akkor tudtuk mi van beleírva. Jól sejtettük.
– A detektív kifújta a levegőt. – Szóval visszament a frontra, Egyiptomba
hívták ahol valójából nem is volt igazi háború. Csak egy kiszabadító
hadművelethez kellettek a katonák. – Ökölbe szorította az egyik kezét. – Egy
bomba felrobbant… Az egész nem így volt eltervezve. Nem Watsonnak kellett volna
mennie! – Hangja ingerült és elkeseredett volt, lehajtott fejjel ült, a zöld
padlószőnyeget bámulta, ápolatlan haja az arcába hullott. Torkában a szavak
csak nőttek és nőttek, legszívesebben ordította volna ez előbbi mondatot.
"Nem John Watsonnak kellett volna mennie! Nem… Nem neki kellett volna
mennie…"
Egy meleg kéz tapintását
érezte a hátán. Felpillantott, Anabelle már nem a fotelben ült, ő mögötte állt
és a hátán nyugtatta a kezét. Bocsánatkérően pillantott Holmesra és közben
valami olyat motyogott, hogy „Nem kellett volna megkérdeznem. Nem kellett
volna.”. Hosszú csend követte ezt a pillanatot, mindketten némák voltak,
nem tudták mit mondjanak. Sherlock egyfajta nyugodtság töltötte el, végre
elmondhatta valakinek, Mrs Hudsonnak, Mary, John felesége mesélte el mi
történt. Alig kilenc napja történt és.
Az utcáról kiabálás
hallatszott, bár a Sherlock nem értette tisztán az egyértelmű volt, hogy az ő
nevét harsogják. Egy gyors mozdulattal felállt amitől Anabelle majdnem
hátraesett, kicsapta az ajtót és lesietett a lépcsőn, a kapu előtt két férfi állt
és a Scotland Yard kocsija. Az egyik szőke a másik fekete, vonásaik eltértek de
arckifejezésük ugyanolyan volt: kétségbeesett. Lihegtek, az egyen ruhájuk is
csapzottan lógott rajtuk, sürgősen kellett idejönniük.
- Maga Sherlock
Holmes? – Szólalt meg a szőke. A detektív bólintott. – Most azonnal egy bűnügy
helyszínére kell jönnie! – Apró mosolyra görbült a szája, érezte az adrenalint
ahogy végigáramlik a testében.
Felsietett a lépcsőn és a
rémülten álló lányra pillantott. – Miss Cristian jöjjön, van egy ügyünk.
Nagyon jó lett! Imádom Scherlock-et, és kiváncsi vagyok a folytatásra. Nagyon tetszik Annabelle karaktere, és reménykedem benne, hogy lehet Scherlock társa.
VálaszTörlésDrága Liza!
TörlésNagyon örülök, hogy elnyerte a tetszésedet! Már megérte! :)
xoxo:
Andi
Mikor jön a következő fejezet? ^^
VálaszTörlésMost egyelőre egy novellán dolgozok de hamarosan ^^ február eleje január vége körül :)
Törlésxoxo
Andi
Nagyon igényesek a leírásaid. Szépen fogalmazol :) tetszik
VálaszTörlésNagyon örülök neki ^^
Törlés