~Csak a fekete semmi - Yaoi hét: 3. nap

~Amikor Dean felébred nem lát semmit csak a feketeséget.

~Dean x Castiel (Supernatural)~OOC (Cas)~Angst

    Mikor Dean kinyitotta a szemét nem látott semmit csak a tömény feketeséget. Keményen, simán és hidegen feküdt, valószínűleg csempén. Elkezdett tapogatózni, akármi után. Egy nagydarab anyagot markolt meg, jobbra maga mellett így hát oldalra fordult.  Egy testbe ütközött ami mozdulatlanul hevert. Elkezdte rázni, de semmi sem történt, nem hallott mocorgást. Felült és bámulni kezdett maga elé, pislogott hátha kitisztul a látása vagy valami, de minden fekete maradt.  És csend volt. Nyomasztó, fájdalmas csend. Se egy légy, se a szél, csak a saját légzésének nehézkés szuszogása.  Dean  valahogy érezte, hogy nem kellene elindulnia felfedezni a  sötétet. Helyette reménykedve elkezdett kutakodni a zsebeiben, hátha.

   - Igen! – kiáltott fel amikor előkapta az öngyújtóját.

  Hirtelen nem is tűnt olyan reménytelennek a helyzet.  Nincs olyan, hogy sötétség, csak a fény hiánya. Mivel volt fénye a sötét nem árthatott neki.  Rutinos mozdulatokkal bepöccintette az öngyújtót ami lángra kapott. A vöröses fény szétáradt, ugyan nem olyan távolra viszont ahhoz elégnek bizonyulta , hogy meglássa ki vagy mi fekszik mellette. Még a láng is megállt őrült táncában a mozdulatlan test láttán.

   - Cas! – Dean hirtelen azt sem tudta, hogy megnyugodjon vagy inkább megrémüljön. Őrülten kezdte el rángatni és ütlegelni a ballonkabátos angyalt, annak reményében, hogy megmozdul. – Cas, Cas, Cas ne… - nyöszörgött Dean és ölébe vette a mozdulatlan testet.  Nem félt  a sötéttől, vadász volt. Viszont most, rettegni kezdett. 

Már sírásban tört volna ki amikor megérezte  a mocorgást karjai között és az angyal kinyitotta kék szemeit. Az árnyékok érdekesen formázták zavarodott arcát, fekete haja csak még sötétebb lett, viszont íriszei ragyogtak, épp mint a csillagok.

    - Dean… mi történt? – Castiel nem mozdult el a fiú óvó karjai közül. 

   - Hál´ Istennek élsz. – Dean nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében. Egyik ujját finom végighúzta   Cas egyik rakoncátlan tincsén, elmosolyodott.  – Amúgy ez egy remek kérdés, de én arra lennék kíváncsi, hogy hol a fenébe vagyunk.

Castiel felült és váratlanul átölelte barátját, a fiú viszonozta a gesztust. Deannek szándékában állt elengedni az angyalt viszont az csak jobban hozzábújt. Teste melege átjárta a vadász minden porcikáját. Kiesett a kezéből az öngyújtó az meg hangos koppanással a földre esett, így ismét teljes lett a sötétség körülöttük. Viszont Castiel nem állt meg egy pillanatra sem. Egyre hevesebben ért Deanhez, minden pillanattal csak fokozódtak a tettei míg végül… megcsókolta a fiút. Ő meg visszacsókolt. Végül hátukra dőltek és Castiel Deanen pihenve folytatta tovább a bizsergető táncot a fiú bőrén. Esze agában sem volt ellenkezni a vadásznak, hisz már olyan rég óta érlelődött valami kettejük között. Még a vak is észrevette, hogy ők máshogy néztek egymásra, Sam pedig egyenesen szurkolt nekik.  Ezek ellenére sokként érte a fiút az angyal gesztusa. És bár testét, lelkét átjárta a megnyugtató biztonságérzet, tudta, hogy valami nincs rendben.

    -Mi az Cas? Sötét van, de átlátok rajtad – Castiel ledermedt.

   - Csak szerettem volna megtenni mielőtt megőrülünk – válaszolt monoton hangján. Most Deanen volt a sor, hogy lefagyjon. – Tudod mi ez a hely?

Dean körbenézett a fekete semmiben ami körülölelt mindent. A sötétségben lettek volna? Meghaltak? Nem ilyen volt a pokol amikor legutóbb itt járt.

   - Kóma? – Ez volt az utolsó tippje. 

  - Nem. – válaszolt Cas és elnyújtózkodott a Winchesteren. – Ezt a helyet fent mi csak a „Semminek” hívjuk.  Ez egy úgymond kínzókamra, ami nincs sehol és mégis létezik. Régen a legnagyobb bűnösöket küldték ide. Évezredek óta nem használták, mivel a szertartás leírása elveszett és ez egy bonyolult hosszú folyamat. A végén itt mindenki eltűnik és megtébolyul – Castiel sejtelmes és remegő hangja semmi jóra nem engedte következtetni Deant.

   - Szomjan halunk mielőtt akármi is történhetne – vetette fel a fiú a lehetőséget.

   - Dean, ez a lényeg. Nem tudsz meghalni a semmiben, fokozatosan semmivé válsz. A legnagyobb kínzás amit valaha kitaláltak, – Castiel nyelt egyet. – mind embernek, mind angyalnak és démonnak is. Nem tudok még én sem elmenni innen. Ez a hely magát Istent is foglyul ejtené.

   - Miért vagyunk mi itt?

  - Remélem, hogy költői kérdés volt  - válaszolta Cas. Dean kitapogatta az elejtett öngyújtót és meggyújtotta. A fény táncolva kelt újra életre, majd el is aludt. Visszatette kabátzsebébe az eszközt, ezek szerint spórolniuk kellett mindennel amijük volt. Szóval egymással és az öngyújtóval.

  - Itt fogunk megrohadni – döbbent rá Dean.  A semmi ijesztőbb volt a halálnál. Mert már tudta mi történik ha kiszáll belőle az élet, viszont ez volt az ismeretlen amit nem lehetett felfedezni mivel nem is volt.

  - Együtt fogunk semmivé válni, ez fontos tényező. – Emlékeztette Castiel,lehet, hogy az angyal ezt megnyugtatásnak szánta, hát nem jött össze neki.

  - Újra együtt csinálunk valami szörnyű dolgot, mint egy unalmas szombat reggel ami soha nem ér véget, mivel nincs is… - mondta

   Deannek kínjában már nevetni lett volna kedve. Ekkor Castiel  tenyerét érezte az arcán és nem látta bár tudta, hogy most mi következik. Az angyal megcsókolta őt, ez volt az utolsó támaszpontja a végtelen semmiben ami annyira fekete és sötét, ráadásul nem is létezik. De ők valódiak voltak egymásnak. Ez pedig többet ért egy lobogó tábortűznél is.