~ Az én harcosai ~ 5/1

john laurens x alexander hamilton~hamilton fanfiction~slash~hurt-comfort~teen, modern au~12~fanfiction~drama~dirty talk~ZENE~5/1

~fülszöveg~

„the world is ugly

Alexander Hamilton és John Laurens élete egy háborúhoz hasonlítható a leginkább. Legyenek azok az egymás közötti veszekedéseik, vagy a mindennapos drámák osztályukban, esetleg egy verekedés vagy talán az érzéseik. Ők harcolnak. Az életük csak egy nagy csatatér ahol a ki bírja tovább? játékot játszzák, így gondolkodtak ők mindig, így éltek túl.  

Az utolsó gimnazista évük utolsó hónapjában már mindketten azt hitték, hogy nem történhetett semmi, az iskola a végéhez ért, az emberek a nyárral voltak elfoglalva, a háború katonái kezdtek fáradni. Pedig csak ekkor léptek az aknamezőre.

but you are beautiful to me”

A nap unalmasan sütött Alexander padjára, nem volt nagyon sárga, túl fényes sem, egyszerű unalmas napsugár volt. Nem szerette ezt az időszakot. A korai nyarat, inkább mondta volna idegesítőnek. Az már más téma, hogy neki szinte minden idegesítőnek számított. Mások pedig úgy tartották ő az idegesítő.

Annak ellenére, hogy tipikusan az a fajta fiatal volt, aki mindig felemelte a hangját és szinte már követelte a figyelmet, kellett mellé valaki aki támogatja. Elég nehéz volt úgy feltűnést kelteni ha az ember egyedül van. Ilyenkor szemei segítségért könyörögtek, de persze mint minden gimnazistához híven ő sem vallotta volna be.

Egyszer még az önbizalma fogja elpusztítani, mondta neki nagybátyja.

Talán ez így is volt, sőt szinte biztos.

Általában egy hatalmas vélemény kinyilvánítással rontott be az osztályba, amikor általában csak leült egy székre (vagy rosszabb esetben felállt rá) és nekikezdett mit sem törődve azzal figyelnek-e rá. Bár a végére minden szempár a jóképű fiúra szegeződött. Valakiknek csak utálatból, egyeseknek pedig csodálatból.

Ez nem volt egy ilyen nap.

Az egy dolog volt, hogy az egész éjszakás esszé írástól úgy érezte magát mint az a zokni az ablakpárkányukon amiről senki sem tud semmit, de ennek fénypontjában még a hétvégi szakítás is kicsinálta a lelkiállapotát.

De legalább könnyen beletörődött.

Mondjuk.

Körülbelül.

Az osztályterembe barátja lépett be, nem feltűnően, inkább csak gyenge fuvallatként besodródott és letelepedett Alexander mögé. Az első dolog amit a fiú észrevett John Laurens-en a rémes haja. Mármint ha valaki a vele egyidős srácra nézett alapból a barna, göndör, vattacukor hajzuhatagot vette észre elsőnek, de ez most más volt. Csapzott volt, a szálak vadon meredeztek, verejtékkel vegyült. Akárcsak egy földrengés sújtotta város.

Alexander nem tudta, hogy ha barátja haján nem is, de az elméjében mindenképpen ez történt. Hatalmas földrengés ami mosolyokat döntött romba és könnyeket szakított.

Alexander kezdte sejteni.

Ha a sötét bőr kipirul, azt szinte lehetetlen észrevenni, ám valahogy mégis vörösek voltak szeplős orcái. A szemei is. Ezenkívül az orra alatt friss seb vöröse virított. Olyan apró volt, hogy más valószínűleg nem vette volna észre. A kis törések a fiún annyira elenyészőek lettek volna mindenki másnak.

Alexandernek nem. Furcsa érzés töltötte el, aggódás talán. Nem tudta mi történt a sráccal aki csak ült és a padja faerezetére meredt. Néma fülhallgatóját is elfelejtette kivenni füléből. Még a táskája is hátán maradt.

Máskor ő lett volna az aki először elkezdte helyeselni Alex mondanivalóját, kiegészíteni amit elfelejtett, esetleg felállni mellé a székre és egymásba kapaszkodva osztani az eszüket.

Ez egy ilyen elcseszett hétfő reggel volt.

Alexander aggódva szemlélte barátját, aki látszólag pislogni is elfelejtett.

- Elmondod mi történt?

John megrázta a fejét.

- Miért?

John megvonta a vállát.

- Elmondod mi történt?

John végre felnézett rá segítségért kiáltó. Alexander csak ekkor vette észre mennyire bedagadt a fiú jobb szeme. Összerándult meglepetésében.

John Laurens még kisebbre húzta magát, próbált addig zsugorodni míg el nem tűnt.

- Elmondod mi történt? – próbálkozott tovább.

John úgy bámult rá mintha Alexander megölte volna a teknősét. 

- Hát rendben, akkor megkérdezek valakit.

- Ne! – kiáltotta el megát John sokkal vékonyabb és fülsértőbb hangon mint azt normális. Az egész osztályterem elhallgatott. Az összes szempár rájuk meredt, és most kifejezetten nem akarták, csapdába estek, magyarázkodniuk kell majd és…

Fél perc se telt bele, de mindenki visszatért a saját dolgához.

- Szóval – kezdett bele Alex ismét. Nem az a fajta volt aki feladja. – Senki sem tudhat róla? De most komolyan haver mi történt, tudod, hogy nekem elmondhatod. Ha ez megnyugtat én sem vagyok a  csúcson, Eliza szakított velem.

- Hogy mi? – eszmélt fel John.

- Hosszú történet, és kicsit sem érdekel annyira mint ami veled történt.

A két könyörgő szempár egymásra nézett.

- Hát jó. Megvertek. Most örülsz? – vallotta be Laurens. Alexander szemei elkerekedtek. Pont ettől félt, nem akart, hogy barátja így reagáljon.

- Mi a…? Most reggel? Kik? Hol? Miért? – Alex alig kapott levegőt meglepett idegességében.  - Meg fogom keresni őket, ezt nem hagyom.

- Alex hagyd, én már elengedtem…

A csengő vészjóslóan felharsant és elkezdődött az első órájuk. Az irodalom Alexandert nem igazán kötötte le, jobban érdekelte mi történt barátjával. Lábai idegesen jártak a padban, alig bírt megülni a helyén, fejében nevek jelentek meg akik ártani akarhatnának John Laurens-nek. Sehogy sem állt össze a kép. És egyáltalán miért? John  nem az a fajta ember volt, aki akárhol akármikor leállt verekedni, legalábbis biztos, hogy nem ő kezdte. Hát kinek árthatott? Ki lelkét sérthette? Kinek életét becsmérelte?

Miért nem akart elmondani neki?

A fiút majdnem szó szoros értelmében, mint ahogy puskagolyót lőttek ki, felállt kijelentette, hogy barátja nem érzi jól magát és azzal megragadva John-t kirángatta az osztályteremből. A másik srác pedig meglepetésében levegőt sem tudott venni.

- Alex mit csinálsz? – súgta neki Laurens miközben csuklóját markolva igyekeztek a fiúmosdó felé.

A fehér csempék tükrözték sziluettjüket, a mozdulatot ahogy Alexander közelebb lépett hozzá, viszont a másik csak egy megbánással teli elfordulással válaszolt.

- Dear Laurens – mosolygott rá Alex, de ő nem látta. Csak a viccesnek szánt keserűen ható szavakat hallotta. Ez volt a kis heccelésük. Dear Laurens. Dear Hamilton. – Csak mondd már el mi van, könyörgöm! Ki vert meg? Én miatt van? Mit nem mersz elmondani? Pont nekem nem mersz valamit elmondani? Tényleg?

- Miért nem engeded csak el? – fordult meg Laurens, tornádóként rontott rá. – Miért olyan fontos ez neked? Miért lennék olyan fontos neked, hogy ilyenről beszéljek? Hagyjuk már Alex, valld be, hogy nem érdekel csak megint a szentet játszod ahogy mindig is!

Hamilton a tükörképét bámulta a fehér csempén. Nem játszotta csak. Tényleg érdekelte mi történik legjobb barátjával. Nem játszotta a szentet, ugye?

- Oké, elmondom.

- Hogy mi?

- Vagy akkor ne?

- DE.

Laurens egy mély lélegzetet vett.

- Thomas és a bandája volt. Reggel a buszmegállóban kaptak el miközben neked írtam arról, hogy anyámék megint drámáztak.

- Mármint Jeffersonék? Mi a  fasz? Miért tennének ilyet? Azt hittem velük nem állsz annyira hadilábon.

Alex idegesen ropogtatta ujjait miközben barátja zavargó arcán cikázott a tekintete.

- Kivel nem állunk mi hadilábon a kis négyes bandánkon kívül, azt mondd meg?

- Jó ez igaz. De akkor sem értem miért vert meg az a faszfej, gondolom nem te mentél verekedni, ugye? – Alexnek ezen a ponton már semmi sem volt biztos.

John most egy még nagyobb, és fájdalmasabb lélegzetet vett.

- Miután észrevették, hogy neked írtam lebuziztak.

- Ezt nem értem. Miért mondanának rád ilyet. Ezek egyre hülyébbek.

John várt egy kicsit miután Alex félbeszakította őt. Kellett neki egy kis csend a szavak háborújához ami benne zajlott.

- Elvették a telefonom. Miután elolvasták a beszélgetésünket visszaadták nekem. Azt hittem megúsztam. Basszus. Azt hittem otthagynak. Azt… - Laurens hangja elcsuklott és isten tudja mennyi idő után belenézett Alexander szemeibe. – Röhögtek. Csak pár ütés volt tényleg. Nem emlékszem igazán rá, tudod? Gyorsan történt én meg már csak akkor eszméltem fel igazán amikor beértem az osztályba. Ennyi. Kiheverem. Már ki is hevertem basszameg, ne nézz rám ilyen sajnálkozóan!

Alexander nem tudta eldönteni, hogy mit kezdjen. Csak úgy az egész helyzettel. Ahogy ránézett a másik fiúra és látta az egész elcseszett világot a szomorúan ragyogó szemében, az univerzumot az arcán elhintett szeplőiben… ekkor jött rá. Ez volt az a pillanat. Amikor ráeszmélt gyerekkori barátját bámulva. Nagyon rémisztő és új érzés volt. De tudta mindig.

Harcolnia kell.

Nem ő lesz aki feladja.

Nem ő lesz aki elengedi.

És ismét mint a mai nap alatt annyiszor megint csak John Laurens-t tudta kivenni az egész képből. Aki szintén erős volt. Épp úgy mint Hamilton ő is mindig harcolt.

Most például a könnyeivel.

Ó, Hamilton észrevette őket. Nem szokott túl gyakran ilyet csinálni, őszintén még a volt barátnőjét sem szerette átölelni. Hogyha valakit engedsz teljesen hozzásimulni a testedhez, az azt jelenti kész vagy a hátba döfésre. Mégis az egyetlen dolog amit most tudott tenni az ez volt.

Átölelte barátját. A fiú magasabb volt nála mégis olyan könnyen össze lehetett törni, ahogy erőtlenül a vállára borult és végre kitört belőle a sírás.

Szavakat motyogott Alex fülébe. Épp mint egy haldokló utolsó szavai amiket már nem ért senki. Ő sem tudta miről beszél John. Hagyta, hogy a fiú véget nem érően a nyakába kapaszkodva álljon amíg össze nem csuklottak a lábai. Hamilton elkapta őt.  Folytatták tovább amit elkezdtek, csak most a könnyeknek nem kellett olyan sokáig szállni míg a hűvös padlóra értek.

Egy idő után Alex elkezdett nyugtató szavakat ismételni amiket a kezdeti jeges rémületében elfelejtett.

De tudta, hogy ezek nem használnak semmit. Soha nem használnak. Ha valami egyszer eltörött azt nem lehet puszta szavakkal megragasztani.

- Remélem tudod, hogy ezt nem fogom hagyni annyiban – Jelentette ki Alexander erős éllel a hangjában, mintha ő is a könnyeivel küszködne.

- Hogy? – John gyorsan reagált. – Mi? Nem – közben vissza kellett nyelni a levegőért kapkodásokat. – Nem. Engedem. Alex.

- Ebben a szünetben. Húsz perces. Öt perc alatt lerendezem őket.

- Gyengébb vagy náluk. És kisebb. Nem.

.

A verekedés Alexander szemével nézve legjobban egy meteorithoz volt hasonlítható minden értelemben.  Nem kezdett el anyázni Thomas Jeffersonnal, nem húzta senki agyát, odament a telefonjával szórakozó fiúhoz és egy nem annyira erős de annyira határozott mozdulattal behúzott neki. A telefon az asztal túl oldalára csúszott. A srác ledermedt. Hamilton ökle fájt, de még orra alatt elmorogta, „ezt John-ért” mielőtt felkészült a következő ütésre. Ám ekkor Tom felállt, színekkel tarkított göndör hajától, széles vállaitól és nem kis termetétől Alex kicsinek érezte magát. Összezuhant a világ. Ám csak akkor érezte igazán a földrengést amikor a másik srác ökle lesújtott. Villámként hasított a fájdalom a fejébe. Esküdni mert volna, hogy eltört az orra, legalábbis vérzett. A fájdalmat követően nem lett minden fekete, viszont az agya nem tudta felfogni mi történt körülötte.

A verekedés John szemszögével nézve a világ legnagyobb hülyeségének tűnt. Thomas egy magas izmos srác volt, aki feltűnően színes és absztrakt ruhákat hordott, még a haja is nagy színes volt, szinte üvöltötte, hogy ne menj a közelébe mert te jársz rosszul. Nem biztos, hogy verést, de a szociális életednek búcsút mondhatsz. És ő akármennyit próbálta visszatartani barátját, Alex fallal ment a falnak, majd a padlónak.

A legkétségbeesettebb része az volt mikor próbált hozzá beszélni. Nem mondhatott semmit az izgatott osztály előtt, nem köszönhette meg, még az ölébe sem vehette az ájuldozó Alexander fejét.

Csak érjenek már haza, mondogatta magában.